Már megint összekaptatok?

A hétfői veszekedés és a sikeres konfliktuskezelés

Először is szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy ha rendbe jön a kapcsolat, akkor nem lesz több veszekedés, félreértés, feszültség köztetek. Mert ez nem igaz, ez elkerülhetetlen, ahol egynél több ember él, ott súrlódások vannak.

Ami megváltozhat az az, hogy ha sikeresen megismeritek magatokat, a gyerekkori mintáitokat, és egymást – azokat a láthatatlan szálakat, amikkel észrevétlenül írják még mindig a szüleitek és nagyszüleitek a történeteteket, miközben ti azt hiszitek kizártátok már őket az életetekből… pedig a fejetekben még mindig ők irányítanak, mint reakciók, hiedelmek és meggyőződések, akkor végre nem két sebzett gyerek fog bennetek hadakozni robotpilóta üzemmódban, amíg a tudatos énetek mintegy transzban értetlenül figyel, hanem végre tudatos nőként és férfiként a saját valódi fontosságaitok mentén tudtok majd kommunikálni.

Kommunikációs gyakorlatok és módszerek – hasznosak ezek?

Sok-sok értékes módszer és gyakorlat van, például az asszertív kommunikáció, amiknek az eszközei segíthetnek abban, hogy a konfliktusokat sikeresen kezeljük, a baj ezekkel az, hogy amíg tombol bennünk a harag, és vészhelyzetként stresszreakcióban a félelemtől elvakulva cselekszünk, hiába tanultál te asszertíven kommunikálni, nem fog eszedbe jutni egy módszer sem. Aztán jön a megbánás és önhibáztatás, hogy már megint mit csináltam, vagy a párod számlájára írod, hogy már megint annyira döbbenetesen irritáló volt, hogy vele nem lehet normálisan beszélni, pedig te tudnál, de Ő… javíthatatlan (ami néhány esetben igaz, de sokkal kevesebbszer, mint ahány esetben végül kenyértörésre kerül sor).

Ezért mondtam azt, a legelején, hogy nem vagytok hibásak! Láthatatlan generációs traumák rángatnak titeket is de van lehetőség kitörni belőlük. Az első és legfontosabb például az, hogy megértsük, attól, hogy nekünk igazunk van, még lehet a másiknak is igaza. Ez a kép jól példázza ezt, amikor két ember azon veszekszik, hogy hatost vagy kilencest látnak, és mindkettőjüknek igaza van a saját szemszögéből.

Most jöjjön a reggeli vita megélése általam, kendőzetlenül

Amikor még teljesen benne voltam a döbbenetes haragban, akkor lenaplóztam, amit éreztem, ezt mutatom most meg nektek őszintén, cenzúra nélkül (bocsi az elgépelésekért ideges voltam)

Üvölteni tudnék. A férjem megint totál ki van zónázva. Egyre egyszerűbb az életünk, nem elég nagy a nyomás és ilyenkor képes telejsen elfolyni. Tudom ADHD-s, de attól még kegyetlenül haragszom rá. Mintha csak akkor lenne képes tartani magát, ha én tényleg épp haldoklom. Amint tudok bármit is csinálni ő szépen elkényelmesedik. Egyre lassabban halad minden. Esténként sokáig játszik. Reggel kótyagos. Most már a fiúk is egyre inkább hagyják aludni. Ma is úgy elszarta az időt, hogy 8 helyett 9kor indultak csak el. Közben meg az autoriter nevelés programjai miatt folyton sírnak mellette a gyerekek és nem érti mi a baj. Valamiért visszacsúszott a robotpilótába és ilyenkor nehéz vele együtt lenni. És nálam is beindultak a programok, a harag, neheztelés, az anyáskodás és az, hogy menekülni akarok, mert ő egy alkalmatlan amber. Legszívesebben üvöltenék vele, hogy mennyire egy béna fasz és hogy takarodjon innen, mert csak a baj van vele és nélküle csak könnyebb lenne az életünk.

De ez nyilván nem igaz. Sőt egy nagyon jelen lévő és csodálatos apa, és támogató férj. De ezt most nem érzem és nem látom és az érzéseim tombolnak. És alig bírom visszafogni magam hogy ne lökjem még mélyebbre. Utálom az ilyen reggeleket. És bár most nem ezt érzem, de tudom, hogy szeretem és tisztelem a férjem, mert nagyon jó ember. De olyan kevés ez a tudás a tomboló érzések mellett. Azt érzem hanyagol és bánt és ezért én is bántani akarom. De már tudom, hogy ez csak a régi minta.

Most, hogy leírtam könnyebb, de még mindig a dac dolgozik bennem: “Nehogy megbocsáss neki. Te ennél jobb vagy” (ez már anyám hangja) “látod, hogy igazam volt végig, nem jó neked vele… A férfiak mind ilyenek. Jobb lenne neked egyedül. Nehogy megint elhidd, hogy meg tud változni.”

És tényleg képes ilynekor befurakodni a kétely és a bizonytalanság. Pedig az elmúlt kb 2 hónapban szinte sosem történt ilyen, de most, ma reggel az nem tűnik valósnak, csak ez, ami most van.

Hát ez van, ez is én vagyok, nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem már. Vannak érzéseim, gondolataim, és régről hozott mintáim. Vannak vágyaim, félelemeim és nem vagyok sem szent, sem hibátlan.

Régen ilyenkor az történt, hogy olyan szintre izzott bennem a düh, hogy – bár mivel úrinő vagyok, nem trágár vagy durván fizikailag bántó módon – mikor újra találkoztunk a férjemmel megszégyenítettem, a fejéhez vágtam az alkalmatlanságát és minden vélt vagy valós hibája miatt elhordtam magamban. És ha még ne adj ég közben “sikerült” beszélnem anyámmal, vagy valamelyik hasonlóan gondolkozó barátnőmmel, akkor teljesen meg voltam győződve arról, hogy a férjem a legborzasztóbb ember és jobb lenne nekem nélküle… khm… jah ezt csináltam, azzal a férfivel, aki a szívét lelkét beleadja a kapcsolatunkba, de nah ő sem tökéletes. De nem is annyira szörnyű, mint amennyire képes voltam elhinni, mert ez volt a programom, meg anyám programja, meg nagyanyámé, meg a barátnőim többsége is így volt ezzel. Igaznak tűnt, ma már tudom, hogy mekkora félrevezetés volt ez, de nem tartom magam hibásnak, és már felismerem, ha jön ez a program és képes vagyok megállítani.

A konfliktus meg és feloldása:

Visszarendeződés – A tudatos jelenlét visszatérése

És ahogy lassan visszanyerem az irányítást a saját tudatos gondolkodásom felett, és már nem az érzelmi agyam és a stresszreakció harcolj/menekülj programja futott egyre könnyebbé vált emlékezni.

• Emlékezni arra, hogy mennyire szép az életünk.
• Hogy tegnap elvitte a nagyot a vidámparkba.
• Miután egész nap sütött-főzött, hogy friss étel legyen az asztalon.
• Egész múlt héten ő foglalkozott a fiúkkal.
• Játszótéren voltak, reggelente többször egyedül indult velük, hogy én pihenhessek.
• És mindig velem van, amikor nekem nehéz.

Igyekszik a legtöbbet megadni a fiainknak és nekem.

Igen, vannak rossz szülői mintái – ahogy nekem is. És van, hogy bénák vagyunk a gyerekekkel. De mindketten a legjobbat akarjuk nekik. Csak néha nem vagyunk elég ügyesek.

De akkor javítunk. Mi így élünk.

Mi nem könnyed és játékos szülők vagyunk alapból, hanem épp mindketten tanulunk azokká válni, miközben nehéz csomagokkal és betegséggel küzdünk, külön-külön is, együtt is.

Ahogy ez a nyugalom és biztos tudatosság áradt szét bennem tudtam, hogy nem fogom letolni, nem fogom bántani és mélyebbre lökni, nem indítom be nála mégjobban az elzárkózás folyamatát, amiben épp valami miatt amúgy is belecsúszott, hanem nyitok felé. Amikor hazajött megöleltem, megsimogattam a vállát, amit tudom annyira szeret (nem volt könnyű, a dac még dolgozott bennem, a félelem még duruzsolt…) és megkérdeztem, miért olyan távoli mostanában, tudunk-e róla beszélni, hogyan kerüljünk közelebb? Mert kicsit nehéznek éreztem a reggelt, és jó lenne, ha ezt el tudnánk holnap kerülni.

Egy jó kis beszélgetés kerekedett belőle és sok minden kiderült, amit jó lett volna, ha hamarabb elmondunk egymásnak, de na… még mi is tanuljuk, hogyan legyünk igazán jól kommunikáló felnőttek 🙂

Az a minimum, hogy türelmet és szeretetet nyújtunk egymásnak, amikor valamelyikünk épp mélyen van.