Korlátozó hiedelmek

Az anyai kiégés leggyakoribb okai, nézzük meg hogyan is alakulnak ezek ki és mit tehetünk ellenük.

🌱 Mi is az a korlátozó hiedelem?

Egy korlátozó hiedelem egy olyan gondolat, amit igazságnak hiszünk,
de valójában csak egy belénk épült nézőpont, amit valamikor megtanultunk, átéltünk, vagy elhittünk, és azóta igazságként működtetünk.

Mint egy láthatatlan kerítés a fejünkben: nem látjuk, de nem is merünk túlmenni rajta.

🧠 Hogyan alakul ki egy korlátozó hiedelem?

A gyermekkorban az agyunk és idegrendszerünk mintafelismerő üzemmódban van.
Nem logikusan gondolkodunk, hanem:
– érzelmi mintákat tanulunk,
– és ismétlődő helyzetekből következtetéseket vonunk le,
– főként a biztonság, a szeretet, és a meghallgatottság témáiban.

Példa:

– Ha sírsz, és azt mondják: „ne hisztizz” → megtanulod: az érzéseim nem biztonságosak
– Ha sosem kérdezik meg, mit szeretnél → megtanulod: az én akaratom nem fontos
– Ha anyád mindig maga elé helyezett másokat, és sosem pihent → megtanulod: a jó anya önfeláldozó

És a gyermeki agy nem azt kérdezi: „ez igaz-e?”
Hanem azt:

„ha ezt követem, akkor túlélhetek?”

🎒 Miért cipeljük még mindig ezeket a korlátozó hiedelmeket?

Mert ezek a hiedelmek valaha szolgáltak minket.
Nem véletlenül alakultak ki, amikor berögzültek, akkoriban biztonságot adtak:
– Védtek a fájdalomtól
– Segítettek elkerülni a büntetést
– Hozzáigazítottak azokhoz, akiktől a túlélésünk függött.

A baj ott van, hogy:

Ma már nem a túlélés a tét, hanem a saját életünk kialakítása, az új családunk, a gyermekeink életének felfedezése, megismerése.
De az idegrendszer még mindig a régi térképet használja. Pedig már rég új utakon járunk.

🧱 Miért nem látjuk őket?

Mert ezek a hiedelmek nem a tudatban élnek, hanem a testben és az idegrendszerben.
Nem tudatos gondolatként fogalmazódnak meg, hanem:
– zsigeri reakcióként (szorongás, szégyen, megfeleléskényszer)
– szokásként („megcsinálom, akkor is ha fáradt vagyok”)
– belső monológként („mit hisztizek már megint, másnak sokkal nehezebb”)

Olyan, mintha egy mázsás hátizsákkal mászkálnánk, amit már megszoktunk.
Már nem érezzük a súlyát – csak a fáradtságot.
És amikor valaki megkérdezi: „Nem nehéz ez így?”, azt mondjuk:

„Ez az élet. Ilyen az anyaság.”

💡 És mégis… miért nehéz elengedni őket?

Mert ha valaki azt mondja nekünk:
– „Nem kell mindig elérhetőnek lenned”,
– vagy „Elég vagy akkor is, ha nem mosolyogsz”
az nem csak új gondolat.

Ez felforgatja a teljes identitást.
Azt jalanti valójában:

„Mi van, ha eddig rosszul láttam magam? Mi van, ha nem kellett volna ennyit szenvednem?”

Ezért van az, hogy néha inkább ragaszkodunk a megszokott fájdalomhoz,
mint hogy szembenézzünk azzal a fájdalmas eshetőséggel:

„Lehet, hogy másként is lehetett volna élni és én elpazaroltam egy csomó időt és lehetőséget.”

🕯️ És mégis: van kiút.

Az első lépés nem az, hogy megváltoztatjuk a korlátozó hiedelmeinke.
Hanem az, hogy észrevesszük őket.
Körülnézünk a hátizsákban.
És megkérdezzük:
„Ez még mindig engem szolgál?”

Amikor elkezdjük meglátni, hogy:
– a fáradtság nem gyengeség,
– a düh nem bűn,
– a szomorúság nem hálátlanság,
– és hogy nem az a szeretet, ha lemondasz magadról – hanem ha végre hazatalálsz.

❓Érdekel, hogyan tudod feltárni ezeket önegyüttérzéssel és szeretettel, miközben valóban identitásdöngető kérdésekbe merülsz el?

Ugyanis valóban erről van szó.
Megszokunk valamit – „áh, nekem már csak ilyen a szerencsém…”
És ezt elhisszük.
Sőt, hangoztatjuk. Panaszkodunk miatta.

Aztán nagyon nehéz belátni, hogy lehet: rosszul hittük eddig.

---

Egy történetet mesélek, amit a minap éltem át:

Egy anyukával álltunk sorban a gyereknapi ugrálóvárnál.
10 percet lehettek bent a gyerekek, és amikor lejárt, jöhetett a következő csoport.
A fent lévőket pedig megkérték, hogy jöjjenek le.

Ez az anyuka folyamatosan panaszkodott.
Nagyon kedves volt, és a gyerekével is figyelmes.
Látszott, hogy szerető anyuka.
Mégis elmondta többször is, hogy a gyereke milyen öntörvényű, mindig ellenáll, mindig az van, amit ő akar…

Amikor a mi gyerekeink ugráltak, aggodalmasan mondogatta:

„Az én gyerekem öntörvényű és makacs, mindig az utolsó, mert ő aztán nem áll be a sorba… Biztosan nehéz lesz kirángatni az ugrálóvárból. A többiek már rég kint lesznek, ő még tuti a csúszda tetején fog huncutkodni.”

Mondanom sem kell: így lett.
Valóban az ő kislányát volt a legnehezebb kirángatni az ugrálóvárból.

Mondhatjuk, hogy „hát igen, ennyire ismeri a gyerekét.”
De azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy annyira megerősíti a gyerekben ezt az ellenálló és makacs identitást, hogy a gyereknek esélye sincs másként viselkedni.

Hiszen ez a kimondatlan elvárás felé.
És a gyerekek mindig meg akarnak nekünk felelni –
mondjunk róluk bármit,
nekik ez a létbiztonság: anya kedvére tenni.
Mondjon akármit is – én azt teljesítem.

Ha mi magunk sokszor a gyerekünkről panaszkodunk, és aztán jön valaki,
egy poszt, egy cikk, ami azt mondja:

„Lehet, hogy te magad teremted a körülményeidet. Hogy az ismételgetett hiedelmeid vagy negatív életélményeid megerősítik ezt… és lehetne másként…”
akkor egyből jön a düh és az ellenállás:

„Na, ki ne találd már, hogy miattam ilyen a gyerek!
Mi közöm nekem ehhez?
Nem érted, hogy nekem ezt dobta a gép???
Elég nehéz nekem, még te is itt engem hibáztatsz?…”

És bár teljesen értem – igaza van, valóban nehéz neki.
De azt is tudom, hogy aki így gondolkodik, és ezt sokszor elmondja a gyereke előtt,
annak a gyereke valóban elhiszi magáról, hogy:

– nehéz gyerek,
– akaratos,
– mindig kilóg a sorból.

És hát… nem akar ellentmondani a szülőnek.
Feltétel nélkül elhiszi a szülei véleményét magáról.

És te is így hitted el, védekezés nélkül, az összes rád mondott „tényt”:

– „Szép vagy, de nem a legélesebb kés a fiókban.”
– „Neked nem megy a matek, de legalább kedves vagy.”
– „A lányok nem sírnak.”
– „A jó gyerek nem nyafog.”
– „Ha nem szóltál volna, bölcs maradtál volna.”
– „Aki nappal pihen, az lusta.”

És most ezek a hiedelmek irányítják az életedet.
És nem is látod őket.

És még fájó is mögéjük nézni.
Mert komoly identitásválság minden ilyen mélyen gyökerező hiedelem boncolgatása.

NEHÉZ.

Mert valami, amit igaznak hittél, megremeg.
És a helyén üresség marad.
A múltad egy része érthetetlenné és értelmetlenné válik.

Ezért az elméd védeni próbál.

Megpróbál vigyázni rád.
Haragudni fogsz arra, aki egyáltalán fel meri tenni ezeket a kérdéseket.

Fel fogsz háborodni a posztokon, amik segítséget nyújthatnának.
Meg sem hallod.
Elterelődik a figyelmed.
Az elméd vigyáz rád.
Vigyáz az identitásodra – még akkor is, ha az már nem szolgál.

Mert gyerekként veszélyes volt a változás.
Veszélyes volt ellentmondani.
Veszélyes volt a családi hiedelmek ellen menni.

Büntetés járt érte.
Kiközösítés fenyegetett.

Hát hogyne védekeznél most is az új meglátások ellen?

És itt jön a kérdés:

Mi a fontosabb?

– Hogy még mindig ragaszkodj a régi, félelemből szőtt identitásodhoz,
ami a megszokott rossz, a megszokott fájdalom –
– Vagy hogy felvállalj egy megingást,
egy nagyobb egyszeri bizonytalanságot, félelmet, fájdalmat?

És tükörbe nézz.

Megvizsgáld, mit cipelsz,
és leteszed, ami már nem szolgál –
hogy egy új, tágasabb élettérben mozoghass végre.
Kevesebb fájdalommal.

💛 Itt most nem kell döntened.
Elég, ha érzed, hogy ez már mozgat benned valamit.

Ha úgy érzed szeretnél végre tisztábban látni, akkor a Stresszkezelés mesterfokon tanfolyamom pont neked szól. Olyan módszereket ismerhetsz meg benne, amik segítenek nyugodtan és önszeretettel elindulni az önismeret útján.

Megismerheted végre, miért reagálsz úgy, ahogy és hogyan tudod ezeket a mintáidat szeretettel és önegyüttérzéssel amennyire lehet fájdalommentesen átírni.

Ha ez hív téged, itt a link kattints és indulj el egy új úton, ami a békés, biztonságos anyasághoz vezet!

És egy cikk a stresszkezelésről anyáknak – kattints!